Belénk nevelték a bolyais szellemet. Míg koptattuk a padokat, folyton azt hallottuk, hogy mi A legnevesebb, legjobb suliba járunk, elvárták, hogy ennek megfelelően viselkedjünk. Minden ajtócsikordulásnál azon kuncogtunk, hogy jár a Bolyai szellem, a nagy testvérként figyel minket .
Miután kikerültem, kimehettem a nagykapun, sokszor éreztem magamon a szemeit. Mikor távoli kocsmákban úgy ismerkedhettem a legkönnyebben, ha egy volt bolyaissal találkoztam. A volt bolyais statutum varázskártyaként kerülhet elő bármely nehéz helyzetben, a világ bármely pontján. Nagy ez a család, valóban. Együtt ünnepeljük a suli szülinapját, online hálózatot alapítunk az öregdiákoknak, táblákat és szobrokat avatunk, bulizunk és leisszuk magunkat az udvaron, tapsolunk a Hot Jazz Bandnek.
Otthon éreztem magam, és mégsem. Egyes dolgok nem változtak, és mégis... Új aszfalt az udvaron, ismeretlen arcok, de valami ugyanaz maradt. Lelkes sulirádiósokkal találkoztam, és folyton az lüktetett bennem, hogy mennyire kívánkozom én is vissza, nagyszünetekbe, a mikrofon elé, hogy rohanjak felfele a főlépcsőn adás után, hogy bekérezkedjek órákra, vagy elkérezkedjek halászengedélyt kivenni... :) Igen, nosztalgiáztam. Újra hatalmába kerített a bolyai szellem... És érzem, hogy nem szünt meg figyelni engem. Lehet, hogy kívülről sznobságnak vagy elitizmusnak tünik, de jó érzés, hogy ebbe a családba tartozom. És így kéne érezzen bárki, aki egy közösség tagja volt éveken keresztül, legyen az bármilyen iskola, középiskola, egyetem...
