Gombócként ült végig a torkomban. A levegő, a nyüzsgés, a nagyváros, aminek én is négy évig részese voltam. Régi jó barátként üdvözölt, de éppen azzal a távolságtartással is, ami két régi ismerős között lebeg miután rég nem látták egymást.
Előbukkantak a képek - a nagy el(fel)szabadulás színhelyei, a sarok, ahol mindig vártam a buszt, az oszlopok amik alatt nem szabad átmenni ha azt akarod hogy sikerüljenek a vizsgáid, a gyrosos ahol hajnalban bulik után tömtem magam, a kis butikok, szük rövidítő utcák a macskaköveikkel, ugyanazok az agresszív öregek, új arcok az egyetemek épületei előtt, ugyanolyan várakozóan, kalandra felkészülve ahogyan anno... Bár nagyon nem sikerült belekerülni és megszeretni ezt a vérkeringést, mégis sokat adott nekem ez a város. Bulikat, szerelmet, szürkeállományt, barátokat, ellenségeket, könnyeket, csalódásokat, megelégedettséget, félelmet, szenvedélyt...
Talán ezért szorongatta valami a torkomat, amikor nemtom hányadszorra nyekergett felfele a busz a Tordai úton, ki a városból...
No comments:
Post a Comment